Saját blogomra ritkán írok „élménybeszámolót”, most mégis úgy érzem, kivételt kell tennem. Nem csupán azért, mert nekem, mint résztvevőnek maradandó élményt nyújtott az Újlipótvárosi Klub Galériában rendezett könyvbemutató és az annak kapcsán kialakult izgalmas beszélgetés, hanem mert úgy gondolom, mások számára is fontos lehet mindaz, ami ott elhangzott.

Philip Zimbardo A Lucifer-hatás című - nemrégen az Ab Ovokiadónál megjelent - művének jogi lektorálásában magam is részt vettem.

A szerző egy amerikai szociálpszichológus, 1968 óta a Stanfordi Egyetem professzora, akit igazán ismertté az 1971-ben elvégzett börtönkísérlete tett. Ha jogilag talán nem is, etikailag a kísérlet bizonyára vitatható. Nem véletlen, hogy azt hat nap után félbe kellett szakítani. De erről majd később.

A kísérlet lényege a következő volt. A kéthetesre tervezett börtön-szimulációs kísérlethez újsághirdetés útján kerestek résztvevőket azzal, hogy napi 15 dollárt fizetnek nekik. Az önként jelentkezők közül olyan fiatal férfiakat választottak ki – huszonnégyet – akiket egészségesnek és pszichésen is kiegyensúlyozottnak találtak. Ezt a kiválasztott csoportot azután teljesen véletlenszerűen osztották szét foglyokra és börtönőrökre.

A Stanfordi Egyetem alagsorát rendezték át „börtönné”. Az őrök mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy az ő felelősségük a börtön rendeltetésszerű működése, ezt bármilyen módon elérhetik, egyetlen kivétellel: nem alkalmazhatnak fizikai erőszakot. A rabok semmiféle eligazítást nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy tartózkodjanak otthon és majd behívják őket. Ez a „behívás” azonban úgy zajlott, hogy valódi rendőrök jelentek meg a kísérletben résztvevő „rabok” lakásán és megbilincselve, szirénázó rendőrautókon szállították be őket a Palo Altói rendőrőrsre, majd onnan az egyetemen berendezett börtönbe.

És itt térnék ki arra, hogy vajon jogilag, illetve etikailag elfogadható módon kezdődött, illetve folyt-e ez a kísérlet. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy formailag – jogásznyelven: dogmatikailag – számos bűncselekményt követtek el a „rabok” sérelmére. Az például, hogy a rendőrök megbilincselve elvitték ezeket a fiatalembereket, elvileg legalábbis személyi szabadság megsértésének bűntette lenne. A kísérlet későbbi fázisában is bűncselekmények sorozata valósult meg a „rabok” sérelmére, kényszerítés, testi sértés, stb.

Ugyanakkor a büntetőjog szerint nem valósul meg bűncselekmény, ha az egyébként bűnösnek ítélhető cselekménybe a sértett beleegyezett. Ezek a fiatalemberek önként vállalták, hogy részt vesznek egy börtönkísérletben. Azt is tudták, hogy ők játsszák majd a rabok szerepét. Azt viszont senki nem közölte velük előre, hogy igazi rendőrök igazi bilincsben és igazi rendőrautókkal szállítják majd őket a kísérlet színhelyére. Vajon az úgymond sértettek beleegyezése magába foglalta-e ezeket a körülményeket is? Vagy azokat a további atrocitásokat, amiket a „börtönőröktől” kellett elszenvedniük?

Én úgy gondolom, hogy igen. Ha valaki azt vállalja, hogy rabot alakít egy kísérletben, számolhat mindazzal a következménnyel, ami ezzel a szereppel együtt jár. Hiszen egy focista is tudja amikor a pályára lép, hogy felrúghatják, szándékosan elgáncsolhatják úgy, hogy akár súlyos sérülést is szenvedhet. Mindebbe ő maga hallgatólagosan beleegyezik. Vagyis jogilag a kísérlet során sem követtek el bűncselekményt. De az legalábbis erősen vitatható, hogy etikailag elfogadható-e a kísérlet indításának és lefolytatásának ez a módja.

De nézzük meg dióhéjban, mi is történt a továbbiakban. Ahogy teltek a napok, a „börtönben”, az őrök egyre durvábbak és kíméletlenebbek lettek, a foglyokon pedig egyre súlyosabb érzelmi, lelki zavarok mutatkoztak. Az őrök időnként a WC használatát is megtagadták a raboktól, így azok kénytelenek voltak a cellájukban elhelyezett vödröket használni. Gyakori volt, hogy a rabokat őreik meztelenségre kényszerítették, vagy megvonták tőlük az élelmet.

A kísérlet hamar ellenőrizhetetlenné, és a rabokra nézve veszélyessé kezdett válni az őrök jelentős részének szadizmusa és a foglyok pszichés traumája miatt. Néhány nap után a külső szemlélő számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a „börtönigazgató” szerepét játszó Zimbardo maga is elveszítette azt a képességét, hogy a kísérlet vezetőjeként az események tárgyilagos megfigyelője maradjon. Ő maga is csak egy kívülálló személy erőteljes hatására volt hajlandó a hatodik napon félbeszakítani a két hétre tervezett kísérletet.

Az amerikai képviselőház jogügyi bizottsága számára készített jelentésében Zimbardo a saját kísérletét a következő szavakkal jellemezte:

„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban „rabbá” vagy „börtönőrré” vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

Mi volt a célja, és mi volt az értelme Zimbardo munkájának?

Amikor fény derült arra, hogy amerikai katonák milyen szadista magatartást tanúsítottak az iraki Abu Ghraib börtönben (az erről készült fotók 2003-ban kerültek nyilvánosságra), ismét előtérbe került a kérdés: vajon normális, nem pszichopata, tisztességes átlagemberekből hogyan válik kíméletet nem ismerő szadista „őrült”. Zimbardo maga is szakértő tanúként vett részt az egyik katonai rendőr perében. A tárgyaláson kifejtette, hogy az egyén viselkedését a körülmények nyomása is befolyásolhatja. Zimbardo szerint „számos szociálpszichológiai bizonyítékkal lehet alátámasztani azt a koncepciót, amely szerint adott kontextusban a helyzet meghatározó ereje győzedelmeskedhet az egyén személyes tulajdonságai, értékei felett”. Lényegében ezt igazolta korábban a stanfordi börtönkísérlet is.

Valószínűleg mindannyian, akik olvastuk, olvassuk, vagy olvasni fogjuk Zimbardo könyvét vagy akár csak ezt az írást – hogy el ne feledjem, a könyv alcíme „Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá?” – úgy gondoljuk: velünk ez nem történhet meg. Mi, hétköznapi emberek nem válhatunk ilyen könnyen „gonosz cselekmények elkövetőié, vagy mások szenvedésének közönyös, tétlen szemlélőjévé”. Zimbardo könyve előszavában megfogalmazza írásának pozitív üzenetét: „mindannyian nagyobb valószínűséggel látjuk meg a gonoszságot, emeljük fel a szavunkat és teszünk ellene, ha értjük, hogyan és miért jön létre”.