Van-e megrendítőbb látvány egy olyan utcánál, amelyen aprócska fatáblák jelzik valaha volt házak helyét. Rajtuk csak annyi: M 11, M 13, és így tovább. Ez ma Kolontáron a Malom utca. A számok a vörösiszap-katasztrófában elpusztult épületek házszámai. Itt halad végig a fáklyás gyászmenet minden év október 4-én, így az idén is, a katasztrófa negyedik évfodulóján.

[caption id="attachment_5180" align="aligncenter" width="300"] Fotó: Láng András[/caption]

Kolontáron évente 12 óra 25 perckor megszólalnak a harangok. Négy évvel ezelőtt éppen ekkor kezdődött az az iszonyatos tragédia, amely 8 halálos áldozatot követelt. Kétszáznál többen sebesültek meg, közülük jó néhányan ma is viselik a tragédia testi, lelki nyomait.

Délután öt órakor érkeztünk meg, a gyászmise kezdetére. A templom tele, dr. Fodor János plébános celebrálja a misét. Kérdi a gyülekezettől, vajon az „élet-áldozat” változtatott-e rajtuk, kolontáriakon valamit. Kérdi, vajon „mi, akik túléltük ezt a borzalmat, komolyan vesszük-e saját életünket?” Majd meg is válaszolja a kérdéseket: „Erősebbé tett bennünket az a fájdalom és szenvedés, amit az iszap okozott, olyan érzéseket, olyan életösztönt, olyan toleranciát, olyan belső gazdagságot hozott elő belőlünk, amit talán soha nem éltünk volna meg.”

[caption id="attachment_5181" align="alignleft" width="225"] Kolontár, templom[/caption]

[caption id="attachment_5182" align="alignright" width="300"] Dr. Fodor János plébános[/caption]

A kolontári emlékparkban folytatódott a megemlékezés. Tili Károly polgármester szerint a fájdalom mára már elviselhetővé vált. „A javak megtérülnek, a sebek begyógyulnak, de a halottak nem térnek vissza” – mondta. „Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy ekkora pusztulás után is van jövő. De soha ne feledjék a múltat!”

[caption id="attachment_5184" align="aligncenter" width="300"] A polgármester és a kormánybiztos[/caption]

Majd Takács Szabolcs, a Veszprém megyei kormánybiztos kapott szót, aki azért e szomorú megemlékezés alkalmával sem tudott megfeledkezni saját funkciójáról és hivatali szerepéről. „Felelősséggel tartozunk egymásért, nemzetünk egysége is ebben rejlik. Virágoznak a települések, és Kolontár nem csak az új házakkal, de egy sportpályával és egy művelődési házzal is gazdagabb lett” – hangsúlyozta. Eszembe jutott az az édesanya, akinek gyermekét ragadta el az iszapár. Ő mondta nekem, hogy szerinte hozzá hasonlóan sok más szülő is boldogabb lett volna egy bölcsődével, vagy óvodával, mint az „interaktív” futballpályával. „Annak a kormánynak a képviseletében állok itt büszkén maguk előtt, aki nem hagyta magára az embereket, nem felejtette el azt, hogy segítséget kell nyújtani, és ma is ott áll Kolontár mögött és segítséget nyújt, ahol csak tud” – folytatta a kormánybiztos. Lehet, hogy én vagyok túl finnyás, de eközben egy kis propaganda-szagot éreztem. Különösen akkor, amikor eszembe jutott az a több mint 2 milliárd forint, ami az emberek adományából gyűlt össze és eddig még senki nem tudta nekem megmondani, hogy pontosan mi lett ennek a nem csekély összegnek a sorsa.

[caption id="attachment_5185" align="alignleft" width="300"] Gyászolók[/caption]

 Az a kolontári férfi sem, aki új házat kapott az iszappal emeletmagasságig elöntött háza helyett. Vitte a fáklyát a gyászmenetben, eközben beszélgettünk. Azt mondta, őt nem is érdekli, hogy elpusztult házáért az állam melyik zsebéből kárpótolta. Értem én. Nem is vitatkoztam vele. Nem mondtam, hogy ez a pénz nem kerülhetett (volna) az államnak egyik zsebébe sem. Az ember nem áll le vitatkozni olyan valakivel, aki a fáklyát az iszapban eltűnt édesanyja emlékére gyújtja.

- Telefonon hívott a főnököm, az asszony meg a konyhában csörömpölt az edényekkel. Lementem a kazánházba, hogy ne zavarjon az edénycsörgés. Onnan láttam meg, hogy jön a vörös áradat. Felrohantam és mondtam a feleségemnek, hogy azonnal fel kell mennünk a felső szintre. Vagy három óra hosszat voltunk a ház fogságában, az egész alsó szintet beterítette az iszap. A Torna patakon már a tűzoltók sem tudtak átjönni, mert leszakadt a híd. Minket nem is ők, hanem fiatal srácok mentettek ki. Ajkáról jöttek quadokkal. Ismerték az erdőt és azt a hátsó utat, amelyen minket meg lehetett közelíteni. Mire a tűzoltók át tudtak kelni a patakon, tőlünk már nem kellett senkit kimenteni. Ezekről a quados gyerekekről később mindenki megfeledkezett, pedig én már számtalan fórumon elmondtam, hogy őket illeti a köszönet. De ez valahogy mind a mai napig elmaradt.

A fáklyákkal a menet körbejárta Kolontár legalacsonyabban fekvő részét. Azt a területet, ahol mindegyik ház tönkrement, ahol a legtöbb halálos áldozat volt. Visszafelé ismét megálltunk az emlékpark előtt. Könnyes szemek, sírástól rázkodó vállak. És a búcsú látvány: mécsesekből kirakva: X. 4.

[caption id="attachment_5188" align="alignright" width="300"] Október 4.[/caption]

A fotókat és a videót Láng András készítette

Nézzétek meg a kolontári megemlékezésről készült videót is: