Ugye nem gondolták volna, hogy a címben szereplő két szó a latin corrumpo magyar megfelelője, és hogy e szavakból származik a „korrupció” elnevezés.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Horváth András, az egykori Fidesz-tag, önkormnányzati képviselő, majd adóellenőr azzal állt a nyilvánosság elé, hogy volt cége, a NAV (lánykori nevén az APEH) rendszeresen szemet huny egyes nagy cégek adócsalásai fölött. Egy tisztességes országban egy ilyen bejelentés után kimerítő vizsgálat indul a feljelentett szervezet ellen és az állam minden erejével arra törekszik, hogy megvédje azt, aki ilyen visszaélésről számol be.

[caption id="" align="alignleft" width="255"] Kép: randicska.blogspot.hu[/caption]

Vizsgálat persze volt nálunk is. Teljes két napon át. Hétvégén. Alapos és kimerítő. A nemzetgazdasági miniszter emberei meg is állapították, hogy a NAV a jogszabályoknak megfelelően járt el, az adózók ellenőrzését mindenfajta részrehajlás, vagy indokolatlan előny biztosítása nélkül végezte.

Ma már nem sokan emlékezhetnek az úgynevezett OK-Tat ügyre. Én is csak azért, mert annak idején bíróként én tárgyaltam a Fővárosi Bíróságon. A visszaélések az egykori Oktatási Minisztériumban történtek: a tárca magas rangú tisztviselői, köztük egy helyettes államtitkár, pályázatok során összejátszottak egy céggel, és közpénzt tulajdonítottak el. Az ügyben 5 éven át tartott a nyomozás, és a tárgyalás sem fejeződött be gyorsan. Egy pillanatig sem állítom ezzel, hogy a sok éven tartó büntetőeljárás megfelelő módja lenne a felelősségrevonásnak. Nem is lett az, hiszen a vádlottak a tetemes időmúlás miatt a megérdemeltnél jóval enyhébb büntetést kaptak. Azt azonban bízvást állíthatom, hogy két nap alatt még egy zseniális szakember sem tud semmit érdemben megállapítalni. Kivéve persze, ha előre tudja, milyen eredményre kell jutnia.

A bizonyítás minden eljárásnak az alappillére. Többnyire egymással ellentétes állításokat kell összevetni, mérlegelni, iratok tucatjait áttanulmányozni, gyakran speciális szakértelmet igénylő kérdéseket kell eldönteni. Logikai következtetéseket kell levonni, ki kell szűrni a hamis állításokat, a beszerzett bizonyítékokat egymással össze kell hasonlítani és ennek alapján megvizsgálni, vajon egységes láncolatot alkotnak-e. A bizonyítás tehát aprólékos, időigényes, komoly szellemi erőfeszítést igényló feladat.

[caption id="" align="aligncenter" width="193"] Kép: litera.hu[/caption]

A NAV volt adóellenőre egyébként a magyar népesség szerény 30 %-ához tartozik. A Transparency International (TI) ugyanis a 2012-ben és 2013-ban végzett felmérésében kimutatta, hogy Magyarországon az emberek 70%-a nem jelentené a hatóságoknak, ha korrupciót észlelne, ami nemzetközi összehasonlításban is megdöbbentően rossz arány. Az okok közül nem is tudom, melyik ijesztőbb: a közömbösség, vagy a félelem. A baj az, hogy mindkettő tapasztalatokon alapul.

Pedig volt is, van is nekünk nagyon hangzatos törvényünk a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről. A gond csak az, hogy ez a törvény írott malaszt marad, mert valójában a közérdekű bejelentőt nem tudja (vagy tán nem is akarja?) megvédeni.

A most októberben elfogadott új törvény olyannyira meggyőző, hogy a TI, a már említett jogvédő szervezet arra kérte a köztársasági elnököt: ne írja alá az új törvényt. Szerintük ugyanis az új jogszabály „nem segíti a korrupció felszámolását, és nem védi kellően azt, aki korrupciót észlel és bejelent”.

Mi is valójában a „közérdekű” bejelentés? Az a bejelentés, amelyik olyan körülményre hívja fel az illetékes hatóság figyelmét, amelynek orvoslása, vagy megszüntetése a közösség, vagy az egész társadalom érdekét szolgálja. A törvény kimondja, hogy a közérdekű bejelentőt nem érheti hátrány a közérdekű bejelentés megtétele miatt. Kivéve akkor, ha nyilvánvalóvá vált, hogy rosszhiszeműen közölt valótlan információkat és ezáltal felmerül bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetésének gyanúja, illetve, ha valószínűsíthető, hogy másnak jogellenesen kárt, vagy más jogsérelmet okozott.

[caption id="" align="alignright" width="328"] Kép: vecseshirek.hu[/caption]

Nekem már itt kezdődnek a gondjaim. Mikor lesz „nyilvánvaló” a bejelentő rosszhiszeműsége? Kinek a számára lesz nyilvánvaló? Ki dönthet arról, hogy fennáll bűncselekmény, vagy szabálysértés gyanúja? Csak nem az a szerv, amelyikhez a közérdekű bejelentést eljuttatták?

A törvény elvileg védelmet biztosít annak a közérdekű bejelentőnek, akit valamilyen veszély fenyeget. Ez a védelem azonban főként jogi segítségnyújtásban merül ki. Mi történik akkor, ha a bejelentőt, vagy családját fenyegetik, ne adj Isten, bántalmazzák? Erre semmiféle megnyugtató választ nem találtam a törvényben.

A NAV mindenesetre gyorsan megtette az első lépést volt dolgozója ellen. Kirúgni nem tudta, mert az adóellenőr – bosszantó módon – már felmondott. Akkor hát mit tehetett? Hirtelen felinduláűból jól feljelentette „az intézmény működését érintő megalapozatlan, rágalmazó kijelentései” miatt.

Magyarország 2012-ben az úgynevezett korrupciós „rangsorban” a 176 országot tartalmazó lista 46. helyén állt, Európai Uniós összehasonlításban az utolsó harmadban sikerült megkapaszkodnunk.

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a korrupció – jogi definícióval a vesztegetés – az egyik legnehezebben felderíthető bűncselekmény. Hiszen mind a vesztegetőnek, mind a megvesztegetettnek azonos az érdeke. Az úgynevezett látens (rejtett) bűnözés tehát jóval nagyobb, mint más bűncselekményeknél, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy 2011-ben mindössze 740 eset jutott a hatóságok tudomására.

Ugye, milyen nevetségesen alacsony ez a szám? Egy olyan országban, ahol csak az utóbbi időben ismertté vált ügyek vádlottjai között rendőrök, bírák, ellenőrök, helyszinelők, disco-fejedelmek is szerepelnek. Egy olyan országban, ahol gyanús körülmények között osztogatják a földeket, a trafikokat és a kaszinókat.

Hanyadikok lennénk a listán, ha egyszer minden kiderülne?

[caption id="" align="aligncenter" width="285"] Kép: fn.hir24.hu[/caption]