„Két óra hosszat futkostam a padláson. Annyit hallottam: jön az árvíz, meneküljünk!”

Ezekkel a szavakkal indult a beszélgetés Veszprémben az „Elsodortak – A vörösiszap-katasztrófa utóélete: a per” című könyvem dedikálásakor. Nem volt ez egy szokványos dedikálás. Aki eljött – így, vagy úgy – szenvedő alanya volt a négy évvel ezelőtti iszapáradatnak.

[caption id="attachment_4509" align="aligncenter" width="164"] Veszprémben[/caption]

A hölgy, aki a padláson vészelte át a tragédiát, naplót vezetett. Leírta minden egyes nap történését. Hozzá is, mint sok más devecserihez, pszichológus járt. Az mondta,  rajta az segített , hogy „kiírta magából” a rettenetes emlékeket.

Többen panaszolták, hogy azok kaptak az államtól segítséget, akik ott maradtak Devecseren. Volt közöttük olyan, aki hónapokig feküdt kórházban, róla állítólag teljesen megfeledkeztek. Amíg kórházban volt, természetesen nem kaphatott gyógyszer segélyt, utána meg azzal utasították el a kérelmét, hogy elfogyott az erre szánt keret. Holott gyógyszerekre, kötszerekre még sokáig szüksége volt.

 Az első anyagi gyors-segélyt mindannyian a MAL Zrt-től kapták. Egyikük, aki Veszprémben lakik, elmesélte, hogy az adományok osztásakor a Vöröskereszt sem állt a helyzet magaslatán. Telefonon hívták, hogy ha fél órán belül odaér Devecserbe, akkor kap egy mikróhullámú sütőt. Nem ért oda, ugrott a mikró.

 Ugyanő mondta el, hogy az iszapömlés után az önkormányzat kötelezte a devecserieket arra, hogy takarítsák ki elöntött házaikat. Még büntetéssel is fenyegették azokat, akik ezt nem teszik. Utána pedig úgy döntöttek, hogy le kell bontani a házukat. Az ő édesanyja nem akart Devecseren maradni, ezért a kártalanításkor újjáépítés helyett egy más helységben lévő családi házat választott. Ám ez sem ment egyszerűen. Az önkormányzat három szakértőt is küldött, akik háromféleképp becsülték fel a lebontandó ház értékét. Valahogy „egyre nagyobb lett a házunk”, mondta a hölgy. Értetlenül néztem rá, ezért megmagyarázta: ahányszor fellebbeztünk, annyiszor nagyobb alapterületűnek mértek a házat. Hát milyen szakértők ezek – kérdezte még utólag is indignálódva.

Többen sérelmezték a felszámolási eljárás módját is. Milyen törvény az – kérdezték - hogy még nekik, a károsultaknak kell pénzt fizetniük, hogy egyáltalán beállhassanak a hitelezők sorába a kártérítésért. Elmondták, hogy az a budapesti ügyvéd, akit képviseletükkel megbíztak, éppen most mondta fel a szerződésüket. Nyilván azért, mert reménytelennek látja, hogy valaha is pénzhez jussanak.

[caption id="attachment_4534" align="aligncenter" width="125"] Fotó: eles-musoriroda.hu[/caption]

Néhányan céloztak arra, vajon nem robbantotta-e fel valaki, vagy valakik azt a vörösiszap tározót. Sokan hisznek ebben – mondták.

[caption id="attachment_4535" align="alignright" width="199"] Robbant volna? Fotó: Láng András[/caption]

Kérdezték, vajon hová lett az a rengeteg pénz, a több mint két milliárd forint, amit az emberek adtak össze a katasztrófa károsultjai részére. És ki döntött arról, hogy mire költsék? Biztos, hogy a kolontáriaknak például egy modern focipályára volt leginkább szükségük?

[caption id="attachment_4536" align="alignleft" width="150"] Kép: bakonyifoci.hu[/caption]

Azután nekem szegezték a kérdést: valójában miért írtam meg ezt a könyvet. Kétféle okom is volt rá – válaszoltam. Büntetőjogász vagyok és egy nem mindennapi per krónikása lehetek. De ami igazán megfogott, az a történetben rejlő kettős dráma. Egyfelől a katasztrófát elszenvedettek tragédiája, másfelől azoké, akik most a vádlottak padján ülnek. Mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ők az igazi felelősök.

[caption id="attachment_4537" align="aligncenter" width="300"] Tárgyalás
Fotó: Láng András[/caption]

Egyre többen lettünk. Egyre több, szinte hihetetlen történetet hallottam. Szenvedésről, meg hősies helytállásról. Az akkori pánikról, meg a nem múló fájdalomról. De leginkább arról, hogy mennyire nem bíznak meg senkiben. Sem az orvosokban, sem a szakértőkben, sem a hatóságokban, sem az igazságszolgáltatásban. A politikusokban aztán meg végképp nem. Azon az októberi napon, meg az azóta eltelt évek során túl sok csalódás érte őket ahhoz, hogy bárkinek is higgyenek. Valamelyikük így fogalmazott: „Orbán azt mondja, hogy tiszteletet a magyaroknak. Én meg azt, hogy a magyar állampolgárok követelnek több tiszteletet az államtól.”

Egyre több széket húztunk a veszprémi Marica Café teraszának kis asztala köré, ahol a dedikálás hosszú, szomorú beszélgetéssé alakult. A legfájdalmasabb perceket egy fiatal hölgy okozta. Azt kérte, hogy a könyvébe mindössze annyit írjak: „a nagyszüleim emlékére”.

[caption id="attachment_4538" align="aligncenter" width="300"] Nagyszüleim emlékére
Fotó: Láng András[/caption]