„Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha is önként beszélek németül egy némettel.“ Ezt Hedy Böhm mondta, itt, Budapesten, Fahidi Éva vendégeként.
Hedy és Éva egyazon napon tettek tanúvallomást Lüneburgban, az egykori SS tiszt, Oskar Gröning ellen indított perben.
Hedy Bohm és Fahidi Éva a tárgyaláson
Fotó: cbc.ca
A Hannoveri Ügyészség azzal vádolja a 93 éves volt auschwitzi lágerőrt, hogy bűnsegédként részt vett a „magyar akcióban“, mintegy háromszázezer magyar zsidó aljas és kíméletlen meggyilkolásában. Az ő kezéhez ugyan nem tapadt vér, de az utóbbi évek német joggyakorlata szerint az is bűnös a Holocaustban, aki bármilyen beosztásban részt vett a tömeggyilkosságok elősegítésében, vagyis „fogaskerék volt a gyilkolás gépezetében“. Gröning „Auschwitz könyvelőjeként“ a deportáltaktól elrabolt értékeket vette nyilvántartásba és juttatta el a berlini gazdasági hivatalba.
Oskar Gröning Fotó: fashionlifestyle.org
Hedy és Éva sorsa azonos volt. Mindkettőjüket Magyarországról deportálták és mindketten azért élhették túl a „magyar akciót“, mert a szelektálásnál kényszermunkára, és nem a gázba küldték őket.
Az élet furcsa rendező. Ők ketten évek óta ismerik egymást, holott Hedy Kanadában, Éva Budapesten él. Egy kanadai közös ismerős révén kerültek kapcsolatba, a kapcsolatból barátság szövődött.
Miközben Lüneburgban éppen a szintén Budapesten élő dr. Lebovits Imre tett tanúvallomást a Gröning perben, Éva és Hedy legfrissebb németországi benyomásukat osztották meg egymással. Ekkor mondta Hedy a már idézett mondatot. És így folytatta:
„A tárgyalás után átmentünk egy szomszédos kisvárosba, egy iskolába, ahol a gyerekek hihetetlenül lelkesen és kedvesen fogadtak. Érdeklődtek, sokat kérdeztek és őszintén nyitottak voltak.“
Lüneburg Fotó: Láng András
Éva fűzte tovább a gondolatot. „Persze, nagyon sokat számít a szülői háttér. No meg az iskola. Németországban ez mindennapi téma az iskolákban. Bárhol beszél Angela Merkel kancellár, vagy akár Gauck államfő, minden alkalommal elmondják, hogy a Holokauszt és Auschwitz a német identitás szerves része, és ennek minden német tudatában benne kell lennie.“
Hedy: „Ez Kanadában is így van. De nekem ez az egész németországi út igazán meghökkentő tapasztalat volt. Sosem gondoltam, hogy egyszer úgy leszek Németországban, hogy nem rettegek. Hogy tetszik, amit magam körül látok. És a beszéd… Álmomban sem gondoltam, hogy nem fenyegetőnek, sőt, teljesen természetesnek hallom majd, hogy körülöttem, vagy éppen hozzám németül beszélnek. Hogy valaha is én németül fogok beszélni. Anélkül, hogy muszáj lenne …“
Fahidi Éva elmesélte, hogy ő rendszeresen jár Németországba, sokszor, különböző iskolákban gyerekekkel beszélget. Gyakran tart előadásokat is. Azt a várost is sűrűn látogatja, ahol 1944-ben egy hadiipari üzem kényszermunkása volt.
„Nekem ez olyan hihetetlennek tűnt“ – reagált Hedy. „Elképzelnem is nehéz volt azt, hogy nem csak odamész, hanem oda is akarsz menni. Hogy ott jól érzed magad. Most már nagyon jól meg tudom érteni. De ehhez nekem is ott kellett lennem”
(Fotók: Láng András)
Mialatt Budapesten ez a beszélgetés zajlott, a Lüneburgi Tartományi Bíróság tárgyalótermében négy tanú vallomása hangzott el.
A ma Torontóban élő Kathleen Zahavi egész családját Auschwitzba érkezésükkor azonnal elgázosították. Kathleen könnyek között fordult közvetlenül Gröninghez és a szemébe mondta, hogy soha sem fogja tudni elfelejteni és megbocsátani azt, ami a családjával történt.
A most is Budapesten élő Lebovits Imre elmondta, hogy édesanyját és rokonságát a tiszafüredi téglagyári gettóból deportálták Auschwitzba. Néhány auschwitzi túlélőtől tudta meg, hogy mindegyiküket azonnal a gázba küldték. Ő maga azért úszta meg a Holocaustot, mert Vitéz Horváth Kálmán, magyar királyi százados mintegy ötven embert, köztük gyerekeket és öregeket munkaszolgálatra sorozott be még mielőtt a gettót kiürítették volna. Imre a keleti frontra került, majd Kassán átadták őt a németeknek, végül Mauthausenben érte meg a felszabadulást.
Lebovits Imre Fotó: Láng András
Lebovits - aki korábban dokumentum-könyvet is írt a Horthy-korszakról - a tárgyaláson felidézte, miként adott Horthy kormányzó szabad kezet Sztójay Döme miniszterelnöknek a „zsidókérdés megoldásához“. 1944 május18. és július 20. között százötven szerelvénnyel négyszázötvenezer zsidót szállítottak ki Auschwitzba, rettenetes körülmények között. Ezzel fejeződött be a magyar vidék zsidótlanítása.
A makói származású, ma Londonban lakó túlélő, Ivor Perl beszámolt a makói zsidóság elhurcolásáról, arról, hogy hogyan érkeztek meg Auschwitzba, ahol a családja nagy része elpusztult. Ő maga tízenkét évesen úgy menekült meg az elgázosítástól, hogy Dachau egyik melléktáborába került. „Sok álmatlan ejszakán át töprengtem, hogy tanúskodjak-e, de most úgy érzem, jól tettem, hogy vállaltam – fejezte be nyilatkozatát.
Henriette Beck ma is Németországban él. Édesapja ugyan túlélte Auschwitzot, de feleségét és kis gyermekét meggyilkolták. A háború után az apa Németországban maradt, új családot alapított, német nőt vett feleségül. A kisvárosban, ahol élt, közmegbecsülésnek örvendett, ülnökként dolgozott, számos kitüntetést is kapott. Henriette ma már Németországot tekinti hazájának.
Henriett Becknek a németországi életéről tett beszámolója indította arra Donat Ebertet, Lebovits Imre jogi képviselőjét, hogy megismertesse a bírósággal a mai magyar viszonyokat.
Donat Ebert ügyvéd Fotó: Láng András
Az ügyvéd a következő nyilatkozatot tette:
„A Magyarországon élő öt ügyfelem közül dr. Lebovits Imre az egyetlen olyan Holocaust túlélő, akinek az egészségi állapota megengedte, hogy részt vegyen ezen a tárgyaláson. De az idős emberek állapotától függetlenül sem erőltettem, hogy eljöjjenek vallomást tenni. Mindenekelőtt azért, mert a mai Magyarországon nem veszélytelen zsidóként nyilatkozni. Sajnos ott nem olyan a helyzet, mint amilyent Beck asszony Németországról lefestett. Sok olyan magyar zsidó van, aki nem érzi jól magát a saját országában.
Magyarország soha nem dolgozta fel, hogy a magyarok milyen aktív szerepet játszottak a Holocaustban. Ezt a témát módszeresen félretették, a szőnyeg alá söpörték. Manapság pedig valóságos történelem-hamisítás folyik: a magyarok kizárólag a német megszállás áldozataként tekintenek magukra.
A mai Magyarországon ijesztő mértékben terjed az antiszemitizmus, és ez alól egyes politikai vezetők sem kivételek. Sokan tekintik elfogadhatónak, hogy antiszemita nézetek és megjegyzések hangozzanak el. Igaz, ez nem előzmény nélküli, de ma egyre inkább jellemző.
Az ügyfeleim ezért különösen nagyra értékelik, hogy egy volt náci ellen éppen Németországban folyik eljárás. Ugyanakkor alig látnak esélyt arra, hogy Magyarországon sor kerülhetne egy ehhez hasonló perre a Holocaust magyar segítőivel szemben.”
Mostanában sokszor halljuk: „olyan országban szeretnék élni, ahol….” és számtalan kívánság következik e mondatkezdés után. Elgondolkoztató, hogy a XX. század egyik legnagyobb tömegmészárlásának helyszíne, a mai Németország egy ilyen országgá tudott válni.